akkád

Istar alvilágjárása

 

Az istennő leszállt a mélybe,

Mint hópehely, lehullt az éjbe.

Az útra tért, mely fűtől tiszta,

Melyről nem fordult senki vissza.

Kereste a mélycsöndü várat,

Amelybe van be-, nincs kijárat.

Hol napvilág sosem lakott,

Hol sosem nyitnak ablakot.

Hol porral élnek, sár az étek,

Sosem hallatnak víg beszédek.

Küszöböt, ajtót por fedez:

Az elmúlás országa ez.

„Szörny-fejedelmek laknak itt,

Győzhetlenek vas karjaik.

Ha mennybe, földön nincs segítség,

Segíts te meg, örök Setétség!” –

Jajong az istennő vadúl

S nem fél, hogy ott veszhet rabul.

Sötét szárnyát lengetve fut:

„Víz őre! nyisd meg a kaput.

A megalázott Szerelem

Kér bebocsátást e helyen.

Ha nem nyitod ki te magad,

Bezúzom sötét kapudat,

Föllázítom a holtakat,

Hogy vélem tábort járjanak,

Verjék le rozsda-marta zárad,

Vegyék ostrommal meg a várat!” –

Susognak benn az istenek:

Mért jön Istár? Mit tegyenek?

S végzik, komor határozással:

„Bánjunk vele, mint bárki mással.”

III

A rozsda-ette zár csikordult,

A két ajtószárny szertefordult.

Istár belépett és mögötte

A halk őr a kaput betette.

Istár, az élő szerelem,

Borzadva néz szét e helyen.

Sírmécsek égnek est-homályban,

Hódolat zendül béka-szájban:

„Isteni Istár, lépj be hát,

Örvendjen a szent alvilág!” –

Míg nézte a halál tanyáját,

Egy őr – elvette koronáját.

Kérdezi Istár: mit művel?

„Így tesznek itt mindenkivel.

Itt nincs se kincs, se korona,

Ez a szegénység otthona.” –

Hét kör-mező Irkalla földe,

Hét gyűrű-fallal zárva körbe.

Egy kaputól a másikig

Repülhet a sas száz napig;

Legbelső, legszűkebb körében

Irkalla űl, királyi székben.

Az istennő repülve fut,

Míg újra ér egy érckaput.

E másodajtón hogy belépe,

Már jött a rémek szolga-népe,

S egy csontfejű, vak szolganő, itt,

Füléből elvevé függőit.

Kérdezte Istár: mit müvei?

„Így tesznek itt mindenkivel.

Itt nincs se kincs, se korona,

Ez a szegénység otthona.” –

Ment a mezőn, bolyongva, sírt,

Míg a harmadik kapu nyílt.

Szolgák fogadják, elszedik

Hajából gyémánt ékeit.

„Ilyen hívság itt úgyse kell.

Így tesznek itt mindenkivel.” –

A negyedik fal kapuján

Belép a szép, dúlt arcú lány.

Rémszolgák körül övezik,

Homlokabroncsát elveszik.

„Minek e fényes diadém?

Rozsdát kap itten ami fém.

Itt nincs se kincs, se korona,

Ez az enyészet otthona.” –

Múltak-e órák vagy napok,

Ez új mezőn míg állhatott?

Vagy szállt-e hosszú évekig,

Míg kapu nyílt, az ötödik?

Szolgák jövének, elvevék

Arany-virágos érc-övét.

„Ily cifraság itt úgyse kell!

Így tesznek itt mindenkivel.” –

Bolyongott újra napokig

És kapu nyílt, a hatodik.

Süket szolgák – kár a beszéd! –

Levették két karperecét,

S mitől kecsesek a bokák,

Kösöntyűit lekulcsolák.

,,E hiú cédasággal el!

Táncolnod itten úgyse kell,

És vége itt az ölelésnek, –

Jönnek a férgek, bárha késnek.” –

És futott újra hetekig,

És kapu nyílt, a hetedik.

„Hol van Irkalla, a király?!” –

„Meglátod még, sorára várj!” –

S hiába ontá hév könnyét,

Elvették végső öltönyét,

Lehullt a finom gyolcs-lepel,

Világlott a két hó-kebel.

Két dús csípő borzongva rengett,

Vad szolganép kacaja zengett:

„Fényes királynő, Szerelem,

Megvesz e végső, vak verem.

Itt nincs se kincs, se szép ruha,

Sötét e föld és mostoha.” –

Istár királyné visszafut,

De őrök állják a kaput.

Repül a felső padmalig,

Lehajlik boltja a falig;

Parány kezével verheti,

A falat ki nem törheti.

És nincs semerre semmi rés,

Hiába minden vakmerés;

Hiába kérés, küzdelem:

Rabul esett a Szerelem …

Jegyesre itt ő nem talál,

Áruló isten a Halál.

Kincstelenül, ruhátlanul

Tüskés mezőn repül, vonul.

Halál szolgái, körbe-körbe,

Űzik rekedten felüvöltve;

Szemből, orozva, hát megett,

Szórnak testébe sebeket;

Hó-melle megkél, mint kovász …

Sikoltoz Istár: „Mit csinálsz?”

Durván egy szolga így felel:

„Rothadjon el e hab-kebel!

Puha szépséged itt minek?

Rút vázak itt az istenek.

Itt nincs se kincs, se jó egészség.

Csak rothadás van és sötétség.” –

Zempléni Árpád ford. (1910), in: Végh György, szerk., Századvégi költők (Magyar Könyvtár) (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1959), II, pp. 140–145

(b)

Ama honba, amit ismersz – honnan soha sincs visszatérés –

küldte vágyát Istar úrnő, Hold leánya, emberek anyja,

vonuló felhők szép nővére, mint nyil-idegről, lőtte vágyát

árnyak házába, a sötétség hajlékába,

ama házba, hol a betérő befele fordul, vissza se pillant,

amaz útra, mely lefelé visz, vissza nem hoz soha többé,

ama házba, hol a kapun világosság nem világol,

ama helyre, hol agyaggal táplálkoznak, iszapot esznek,

ama házba, hol madárként öltözködnek toll-ruhába,

ama partra, hol a sás közt hódként fészkelnek a lelkek,

ama házba, hol sírás sincs, féltés se sajog, vér se lüktet,

ajtó és zár porlepett.

Mikor Istar a határt elérte,

a kapu őrének kiáltott:

„Hej te, kapus te,

nyisd ki a kapudat!

Hogyha nem nyitod ki,

letöröm a lakatot, szétverem a kapufélfát,

fölvezetem a holtakat, hogy egyenek, éljenek,

az élőknél többen legyenek a holtak!”

Szólt Istarhoz a kapu őre:

„Állj meg, úrnő – hej, ne rombolj!

Megyek, jöttödet megjelentem,

hadd tudjon róla Allatu asszony.”

Amint Allatu hallotta beszédét,

a levágott fához, a levágott nádhoz

lett hasonló

és sikított:

„Mi vezette szívét hozzám?”

„Menj, víz őre, nyisd neki kapuidat,

bánj vele rendjén: áll a törvény.”

Ment a víz őre, nyitogatni kapuit.

Első kaput rányitotta, koronáját elrabolta.

„Mélység fia, koronámat mért veszed le rólam?”

„Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”

Másodikat rányitotta, ékes övét elrabolta.

„Mélység fia, ékes övem mért veszed le rólam?”

„Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”

Harmadikat rányitotta, mellkendőjét elrabolta.

„Mélység fia, mellkendőmet mért veszed le rólam?”

„Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”

Negyediket rányitotta, szőttes ingét elrabolta.

„Mélység fia, szőttes ingem mért veszed le rólam?”

„Csitt, te, szót se. . . jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”

Hold leánya, emberek anyja, vonuló felhők szép nővére

szült-meztelen fényességben

álldogált a sötétségben.

„Siratni jöttem az ifjakat, kik szerelmük előtt elpusztultak,

siratni jöttem a lányokat, kik hasztalan vártak, elhervadtak,

siratni jöttem a férfiakat, kik asszonyuk mellől földbe-rogytak,

siratni jöttem az asszonyokat, kik emberükről leszakadtak,

siratni jöttem a nyíl halottait, kiontott vérükbe roskadókat,

siratni jöttem az aggokat, kik háznépük közt elszáradtak,

idejük előtt elpusztuló picinyeket siratni jöttem.”

Hömpölygette, kondította Istar hangját a pokol öble,

árnya oszlott, csöndje foszlott,

víz szállt a magasból, láng tört a mélyből,

tűz hullt a magasból, hab kelt a mélyből,

a halottakba élet nyilallott,

jajgatás, kiabálás verte a házat,

vergődtek a porban, nyüzsögtek a sárban,

látták a fényességet és feléje tülekedtek,

bokáját húzták, térdét ölelték,

kezét kapkodták, lábát marták,

Istar szívét átfogta a mélység.

Mikor látta Allatu asszony,

kiáltott Namtarnak, szolgájának:

„Vidd őt, Namtar, lökd a zuhogóba,

szemét sujtom sötétséggel,

derekát sujtom dermedtséggel,

lábát sujtom súlyossággal,

szívét sujtom homályossággal,

fejét sujtom bénasággal,

egész erejét semmiséggel,

mind e világ végeztéig.”

Vitte Namtar, a zuhogóba lökte:

hideg ér csordul a falakról,

üres visszhang csörög a mélyben,

ki itt alszik, ki itt alszik,

Hold leánya, ki itt alszik,

tiszta derekát nem fedi inge,

keblét kendő nem takarja,

fekszik a vízben, mint a szikla,

mint ár ellen beledült szálfa,

halántékán zuhan a zúgó,

térdhajlásán zubog az örvény

mind e világ végeztéig.

Akkor fölkel Ea isten,

emeli fejét, szól fennszóval:

„Férfit alkotok, harcost teremtek,

Uddusu-namirt, a győzhetetlent,

fordítsa szemét az éj házára,

négy kapu nyíljék sorra előtte,

Allatu örüljön jövetelének:

hárfákkal vigadjon és fuvolákkal,

szálljon öröm az éj házára!”

Amint Allatu látja a harcost,

csípejét veri, ujját harapja,

rikoltoz a sötétségben:

„Ostoba dolgot kértél tőlem,

tűnj előlem, Uddusu-namir,

a mélység iszapja legyen lakásod,

az ösvény homokja legyen ételed,

szemétdombot túrj körmeiddel,

élő csontod kásává rohadjon,

véred megbüdösödjön,

fuldokolj saját szagodtól,

mert te házamba törtél,

odavan az én uralmam -“

„Kidöntöm a kapufélfát, szétzúzom a palotát,

beverem a boltozatot, kővel, érccel összelapítom,

tövig rontom a falakat!

recsegjenek a küszöbök, hulljanak az eresztékek,

égjen ami éghet, törjön ami törhet,

a kapukat széthasítom, forgáccsá verem!”

Majd Istarhoz megy a harcos:

megtört szemét megsimítja,

dermedt derekát megsimítja,

nehezült lábát megsimítja,

homályos szívét megsimítja,

béna fejét megsimítja,

ruháját, ékét visszaadja.

És majd fölkel Istar úrnő és majd fölkel és megindul,

nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából,

tolongnak a férfiak, asszonyok, tódulnak a csecsemők, vének

és a nyíltól elesettek, kiontott vérnek halálát haltak

mennek-mennek nagy tömegben, áradatként föl a mélyből,

lobogó lángból, törmelékből, mennek-mennek énekelve,

majd ha fölkel Istar úrnő, majd ha fölkel és megindul,

mennek mögötte hosszu sorokban, mint nagy folyamok hömpölyögve,

mennek-mennek koszorús fejjel, fadobokkal, fuvolákkal

s raknak négy szép magas máglyát édes-füstű ritka füvekből

s fényük mint a nagy erős dél, beragyogja a négy tájat,

látja Istar a máglyákat, táncol és tapsol örömében,

odalép az első tűzhöz, beledobja koronáját,

odalép a másodikhoz, beledobja ékes övét,

odalép a harmadikhoz, beledobja mellkendőjét,

odalép a negyedikhez, beledobja szőttes ingét,

szült-meztelen fényességben

világol a teljességben.

Weöres Sándor ford. (1939), in: uő, Egybegyűjtött írások (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1970), I, pp. 293–298

(c)

Istár, fölséges királynő, Kurnugéa kapujához,

a sötétség kapujához siet nagy igyekezettel.

A sötétség háza felé, Irkalla hajléka felé

siet Istár istenasszony, Nannar tűzvérű leánya.

A sötétség háza felé, melyet oda nem hagyott még

senki, soha, benne-élő; a sötétség útját járva,

melyről nincsen visszatérés…

A sötétség háza felé, melynek vakond-féle népe

régen elszokott a fénytől. Földet és agyagot esznek

lenn a fény-nem-járta mélyben, ember-nem-látta sötétben,

dideregve, a halottak. Tollruha, mint a madáré,

fedezi el talpig őket. Por lepi be a kilincset,

por lepi az ajtó zárát …

Midőn elérkezett Istár Kurnugéa kapujához,

szólítá az ajtónállót: „Hallod-e, te ajtónálló!

Nyisd ki a kaput előttem, hadd lépek be szépszerével!

Ha nem nyitod ki előttem, nem engedsz be szépszerével,

bizony betöröm ököllel, kitépem a kapufélfát,

lábbal taposom a zárat, úgy jutok a kapun túlra!

S jaj akkor a földi népnek! A holtak élére állok

s fölvezetem, föl a fényre – föl én, hidd meg, valamennyit!

S még hozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket

– szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel –

hogy mindegyre éhesebben-szomjasabban barangolnak

s akit csak találnak, élőt, iszonyú agyarra kapván,

vérét italul megisszák, húsát étkül fölzabálják!”

Így felel az ajtónálló, így felel a tűzvérűnek:

„Állj meg, úrnő! Csendesebben! Ne dönts kaput, ne törj zárat!

Megyek és jelentem jöttöd Ereskigál asszonyúrnak!”

Bemégyen az ajtónálló s Ereskigál elé járul:

„Istár küldött, asszonynénéd: kapudon kér bebocsátást!

Istár, a buja szerelmes, az éhes, a telhetetlen,

itt ácsorog kapud előtt – levágyik az alvilágba!”

Ereskigál, meghallván ezt, sárgán, mint tört tamariszkusz,

mint dőlt nádszál, legörbülve, fájdalmasan így kiált föl:

„Jaj neki! Hát hova tette eszét, hogy ilyenre gondol ?

Ő, a buja, a tűzvérű, hol vesztette el a szívét ?

Vizet isznak itt az árnyak, dohos víz az Anunnakik

itala és én, kit méhsör illetne rangom után meg,

bizony vízzel kell beérjem! S agyagot zabálok én is,

mint az Anunnakik s mint a többi alvilági lélek!

Sírok, sírok, sírván sírok – sírok az emberfiáért…

Siratom az erős férfit, akit sorsa idefordít

s asszonya puha öléből feje kemény kőre koppan.

Siratom a gyönge asszonyt, akit sorsa idefordít

s embere kemény karjából dereka a sárba loccsan.

Siratom a pici gyermek abbahagyott nevetését –

idelenn, a sötét szalmán, nincs több oka nevetésre.

Menj hát érte, ajtónálló! Nyisd ki a kaput előtte!

S bánj vele a sötét ország ősi törvénye szerint!”

Kimégyen az ajtónálló, nyitja a kaput előtte:

„Lépj be, úrnő! Földíszítve Ereskigál palotája!

Lépj be, úrnő! Ünnepelve vár az alvilági nép!”

Föltárul az első ajtó, előlép az ajtónálló

és a tűzvérű Istártól gyöngy-süvegét elveszi.

„Gyöngy-süvegem, ajtónálló, miért veszed le fejemről ?”

„Lépj be, úrnő, és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Tárul a második ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól fülönfüggőjét, a tűzkövűt, elveszi.

„Fülönfüggőm, ajtónálló, miért veszed le fülemről?”

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Tárul a harmadik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istártól nyakban hordott ékes láncát elveszi.

„Nyakláncomat, ajtónálló, miért veszed le nyakamról?”

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Tárul a negyedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól, a tűzvérűtől, gyémánt tűjét elveszi.

„Gyémánt tűmet, ajtónálló, miért veszed le ruhámról?”

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Tárul az ötödik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istártól szép csípője varázsövét elveszi.

„Varázsövem, ajtónálló, miért veszed le csípőmről?”

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Tárul a hatodik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól gömbölyű karja fém-csatjait elveszi.

„Fém-csatomat, ajtónálló, miért veszed le karomról?”

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Tárul a hetedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól az utolsót is: lenge leplét elveszi.

„Lenge leplem, ajtónálló, miért veszed le ölemről ?”

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!”

Dideregve, anyaszülte-meztelenül lépett Istár

Ereskigál színe elé, Kurnugéa országába.

Száját szóra fölnyitotta a tűzvérű s nekitámadt

nővérének, ezt kiáltván: „Átkozott légy! Elraboltad

gyönyörűszép fej kendőmet, nyakláncomat, fülönfüggő

ékszeremet, gyöngyös tűmet s jaj, varázsövem kövét is!

Elraboltad fém-csatomat, buja karom ékességét

s letépetted legutolsó lenge leplem is ölemről!”

Ereskigál feldühödve Namtarhoz lép ily szavakkal:

„Rajta, szolgám, zárd e szajhát palotámnak börtönébe!

S büntetésül szabadítsd rá mind a hatvan betegséget!

Küldd a szemek betegségét hitegető szeme ellen;

küldd a karok betegségét bujtogató karja ellen;

küldd a lábak betegségét félre-lépő lába ellen;

küldd az elme betegségét vérben-fővő feje ellen;

küldd a belsők betegségét tűz-poklú belsője ellen;

küldd mindenek betegségét minden bűnös tagja ellen!”

Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállott,

amióta Ereskigál palotája börtönében

sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolyként –

azidőtől nem folyatja kormos bika tehénkéjét,

azidőtől nem hágja meg szamárcsődör kancácskáját,

azidőtől nem öleli emberfia feleségét:

aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon,

aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon.

Az istenek követének tekintete földre csügged,

Papszukkalnak tekintete földre csügged szomorúan;

könnyet hullat, gyászruhát ölt; sírva megtépi szakállát.

Majd a hatalmas Bolyongó, Nannar színe elé járul,

majd a teremtő Éának tengeri trónja elé rogy:

„Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállott,

amióta Ereskigál palotája börtönében

sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolyként –

azidőtől nem folyatja kormos bika tehénkéjét,

azidőtől nem hágja meg szamárcsődör kancácskáját,

azidőtől nem öleli emberfia feleségét:

aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon,

aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon.”

Meglágyul Éa nagy szíve a földiek nyomorától

s bölcs eszével egy lélegző játék-emberkét kigondol.

Megteremti ezt az embert, hívja Aszúsu-námir-nak

s szemébe bűvös erőt önt. „Menj, Aszúsu-námir szolgám,

Kurnugéa kapujához s bűvös erejű szemeddel

addig nézz kilincsre, zárra, amíg megnyílik előtted!

Hét ajtónak hét küszöbén ép bőrrel ha átalléptél,

Ereskigál elé járulj! Akadjon meg szeme rajtad,

szeressen meg, kívánjon meg s te jó szívvel töltsd a kedvét!

S midőn szíve megnyugodott, midőn kedve Napja feljött,

eskesd meg az istenekre, élők és holtak hitére,

hogy kérésed, bármi légyen, kész-örömest teljesíti.

Azután – mintha véletlen! – vesd föl szemed a tömlőre,

mely az élet vizét őrzi s ekként szólj Ereskigálhoz:

»Ürnőm, adjál nékem innom ama tömlő hűs vizéből!«

S ha már a tömlő kezedben, igyekezz, amily hamar tudsz

Istárhoz, a bús fogolyhoz – sebten itasd meg belőle!”

Megy Aszúsu-námir szolga Kurnugéa kapujához

s bűvös erejű szemével addig néz kilincsre, zárra,

amíg megnyílik előtte. Hét ajtónak hét küszöbén

ép bőrrel mind átallépett s Ereskigál elé járult.

Meg is akadt szeme rajta, megszerette, megkívánta

s ő jó szívvel tölte kedvét …

S midőn szíve megnyugodott, midőn kedve Napja feljött,

esketi az istenekre, élők és holtak hitére,

hogy kérését, bármi légyen, kész-örömest teljesíti.

Azután – mintha véletlen! – veti szemét a tömlőre,

mely az élet vizét őrzi s ekként szól Ereskigálhoz:

„Úrnőm, adjál nékem innom ama tömlő hűs vizéből!”

Ölére üt Ereskigál, ujjába harap e szóra:

„Olyat kívánsz, te halandó, amit nem szabad kívánnod!

Ezért átkom száll fejedre, tagjaidra átkom kúszik …

A fazekak maradéka legyen ételed ezentúl,

a csatornák poshadt vize legyen italod ezentúl,

fal tövében a szállásod, kőküszöbön a hálásod,

részeges kötekedőktől sose legyen nyugovásod!”

Ea, a jóságos isten, erre újabb cselt eszelt ki.

„Tammúzt, Istár szeretőjét, mossátok meg tiszta vízzel,

kenjétek meg jó olajjal s szép-mintájú, cifra-csattos

ruhába öltöztessétek! Adjatok kezébe flótát,

szépen szólót, drága-mívűt s keze alá táncosnőket,

kik szökellve perdüljenek-forduljanak flótaszóra!

S szálljon alá Tammúz isten, szálljon alá víg zenével,

szálljon alá táncosnőkkel a sötét Kurnugéába,

Ereskigál örömére, a fekete palotába!

Alászálla Tammúz isten, alászálla víg zenével,

alászálla táncosnőkkel a sötét Kurnugéába,

Ereskigál örömére, a fekete palotába!

Ereskigál látja Tammúzt, hallja flótája zenéjét,

nézi a víg táncosnőket – és szíve örömre gyúl.

Szól Namtarhoz, követéhez: „Menj, Namtar, Égalginába,

csiholj szikrát küszöbéből, keményen koppants kövére!

Riaszd föl az Anunnakik csapatát és bevezetve

a törvényház csarnokába, ültesd aranytrónra őket!

Küldjed színük elé Istárt s szemük előtt hints fejére

csöppnyit az élet vizéből. S ha a tűzvérű megéledt,

vezesd föl az alvilágból…”

Megy Namtar Égalginába, szikrát csihol küszöbéből,

keményen koppant kövére. Riasztja az Anunnakik

csapatát és bevezetve a törvényház csarnokába,

trónjukra ülteti őket. Színük elé küldi Istárt

s szemük előtt hint fejére csöppnyit az élet vizéből.

Föltárul az első ajtó; előlép az ajtónálló

és a tűzvérű Istárnak lenge leplét visszaadja.

Tárul a második ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak gömbölyű karja fém-csatjait visszaadja.

Tárul a harmadik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istárnak szép csípője varázsövét visszaadja.

Tárul a negyedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak, a tűzvérűnek, gyémánt tűjét visszaadja.

Tárul az ötödik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istárnak nyakban hordott ékes láncát visszaadja.

Tárul a hatodik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak fülönfüggőjét, a tűzkövűt, visszaadja.

Tárul a hetedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak az utolsót is: gyöngy-süvegét visszaadja.

A nagy kapun áthaladtak. Istár följutott a fényre.

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 51–57

Egyéb forrás: https://btk.elte.hu/

 

Kategóriák:akkád

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s