LHP

Bevezetés a démonológiába

-Yliaster Daleth írása

A következő feljegyzéseket akkor vetettem papírra (mert én először mindent kézzel írok le), amikor egy előszót (vagy bevezetőt) próbáltam összehozni a megjelenés előtt álló Demonomicon című könyvemhez. De amikor a kiadóm közölte velem, hogy már kifutottam az időből, és amúgy sincs rá feltétlenül szükség, mert a terjedelmesebb szócikkekben minden lényeges információ megtalálható a démonok mibenlétéről, a démonhit történetéről és a démonológia alapvető tanításairól, felhagytam a hiábavaló munkával. Most mégis úgy döntöttem, hogy ami elkészült belőle, azt közzéteszem (már csak azért is, hogy „ne menjen pocsékba”), persze nem egészen eredeti formájában, nem előszóként, hanem a démonhit eredetéről és történetéről szóló (közel sem teljes) értekezésként.

 

Az önálló életet élő, autonóm szervetlen lényként, saját személyiséggel bíró testetlen entitásként felfogott démonokat – legalábbis a nyugati kultúrkörben, pontosabban a zsidó-keresztény démonológiában – többé-kevésbé azonosnak tekintik a bukott angyalokkal, vagyis a pokolbeli ördögökkel, akik közül többen is ókori közel-keleti, görög-római vagy más „pogány” istenek degradálódott utódainak – „reinkarnációinak” – tekinthetők. (Vallástörténeti közhely, hogy a régi vallások isteneiből lesznek az új vallások démonai.) A keresztény démonológusok ezenkívül gyakran az európai mitológia és folklór legkülönbözőbb természetfeletti lényeit (az elementálokat, tündéreket, törpéket, manókat, alakváltókat, élőhalottakat, vámpírokat, kísértő vagy ártó szellemeket stb.) is a démonok közé sorolják, csakúgy mint más vallások, idegen hitrendszerek, egzotikus mitológiák, bálványimádóként emlegetett kultuszok hasonló entitásait, gyakran az isteneket is beleértve.

A démonok, illetve a démonok közé besorolt természetfeletti lények közös jellemzője, hogy rosszindulatúak az emberrel szemben, vagy legalábbis sokakban félelmet, viszolygást keltenek, de a megítélésük a legjobb esetben is ambivalens. Ugyanakkor sokakat vonzanak, és számos olyan emberről is megemlékeznek a krónikák, aki megpróbált kapcsolatot teremteni, és szövetségre lépni velük, illetve megkísérelte leigázni, szolgálatra kényszeríteni őket. Ez persze gyakran azt eredményezte, hogy a kísérletező vált a kiszemelt túlvilági lény szolgájává, illetve áldozatává, ami sok esetben egyet jelent a spirituális bukással és az örök kárhozattal. Különösen az európai és a közel-keleti (sémi) démonhitre, illetve démonológiára jellemző az az elképzelés, hogy a démonok (és más természetfeletti lények) megidézhetők és szolgálatra kényszeríthetők, vagy legalábbis szövetségessé tehetők. Ennek a hitnek a sajátos produktumai a grimoire-ok, a démonidéző varázskönyvek, a nyugati mágia eszköztárának legmeghatározóbb, legjellemzőbb darabjai.

A démonhit legmélyebb gyökerei minden jel szerint az animizmusig nyúlnak vissza. Az animizmus elnevezés (amely a lélek jelentésű latin animus, anima szóból ered) egy olyan hipotetikus ősi vallási elképzelést jelöl, amely szerint a természetben mindennek lelke van, a világon minden tárgyban és lényben életszellemek lakoznak. Lelkek tanyáznak a hegyekben, a sziklákban, a vizekben, a növényekben és az állatokban, és persze magát az embert is egy vagy több benne lakozó lélek teszi elevenné, tartja életben. A XIX. század végén kialakult animizmuselmélet – amelynek legfőbb szószólója az angol E. B. Taylor volt – az összes későbbi vallási elképzelést erre a hipotetikus, bár a természeti népek körében valamilyen formában többé-kevésbé mindenütt fellelhető ősi hitre vezeti vissza. De akár elfogadjuk, akár elutasítjuk ezt a sokat vitatott elméletet, annyi bizonyos, hogy igen jó kiindulási alapot biztosít a démonhit eredetére vonatkozó kérdések megválaszolásához. Az animista hit részét képezi az az elképzelés, hogy az ember lelke képes kilépni a testből, amire ideiglenesen az ájulás, az alvás, a transz vagy az eksztázis, véglegesen pedig a halál beálltával kerül sor. Ha pedig az embert elhagyhatja a lelke, akkor nyilván a világ más helyeit, tárgyait, lényeit is elhagyhatja a bennük lakozó lélek. Innen pedig már csak egy lépés elképzelni olyan lelkeket – legyenek azok akár a holtak szellemei vagy eredendően testetlen lények – akik szabadon kóborolnak a világban, készen arra, hogy valamilyen módon megnyilvánuljanak, különféle hatásokat fejtsenek ki, vagy birtokba vegyék a náluk gyengébb lélekkel rendelkező testeket, és átvegyék felettük az irányítást.

  1. Zwernemann egyebek közt a következőket írja a természeti népek animista gyökerű démonhitéről a szudáni törzsek földhöz fűződő hiedelmeit bemutató könyvében (Die Erde in Vorstellungswelt und Kulturpraktiken der Sudanischen Völker): „A démonok testetlen, megszemélyesített és többnyire halhatatlannak vélt természetfeletti hatalmak, akiknek saját akaratuk van, de korlátozott erejük és képességeik. Kapcsolatba hozzák őket tárgyakkal, helyekkel, természeti jelenségekkel vagy emberi tevékenységekkel, és úgy tartják, hogy mágikus praktikákkal és kultikus cselekedetekkel kommunikálhatnak velük, illetve hatással lehetnek rájuk. A nekik tulajdonított jellembeli sajátosságok, karakterisztikus vonások tipológiailag irrelevánsak. Éppígy a kultusz létezése sem conditio sine qua non, ám bármelyik démon kultuszhoz juthat, mihelyt az emberek szükségét érzik, hogy közvetlen kapcsolatba lépjenek vele. Erre rendszerint akkor kerül sor, amikor egy törzs letelepszik valamely démon befolyási területén, vagy ott valamilyen tevékenységbe kezd, vagy ha egy démon megjelenik egy ember előtt. A név szerint vagy a tartózkodási helyük révén ismert démonok mellet létezhet még számtalan démon, akik felbukkanásuk után szintén számíthatnak valamiféle kultuszra. De elképzelhető ennek fordítottja is, az ismert démonok egyikének-másikának visszahúzódása az anonimitásba.”

17951922_1838645136458654_2108602995648452812_n

A vallástörténet mai álláspontja szerint az őskori törzsek, népek képlékeny és strukturálatlan szellem-, illetve démonhite az első birodalmak, magaskultúrák kialakulásával párhuzamosan kezdett megszilárdulni, és hieratikus formát ölteni, vagyis a démonok ekkor kezdtek betagozódni a természetfeletti lények hierarchiájába. Az ókori nagy civilizációk közül leginkább az egymást követő mezopotámiai birodalmakra volt jellemző az erőteljes démonhit, amely a mitológiát is áthatotta, és a hivatalosan elfogadott vallási tanításokban is fontos szerephez jutott. Amint azt az ásatások során előkerült ékírásos agyagtáblák is ékesen bizonyítják, az ősi Mezopotámia lakói szerint az egész univerzumot démonok népesítik be. Jelen vannak a földben, a vízben, a tűzben, a levegőben, a szélben, a zivatarban, a napsütésben, a sivatagban, a mocsarakban, a növényekben, az állatokban, a házakban, a városokban, de befészkelik magukat még az emberekbe is. A démonok okoznak minden kellemetlenséget, bajt, szerencsétlenséget, sorscsapást és szenvedést. Ők idézik elő a természeti katasztrófákat, az árvizeket, a szárazságot, a baleseteket, a betegségeket, a járványokat és a halált. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy az emberek ártalmára legyenek. A sumer-akkád démonhit jelentős hatást gyakorolt a későbbi közel-keleti és európai kultúrkörök démonológiájára, démonűző és démonidéző praktikáira. Egyértelműen mezopotámiai gyökerei vannak például az incubusokkal és succubusokkal, azaz a szexuális töltetű álmokat megjelenítő éjszakai csábító, megrontó, erőszaktevő hím- és nőnemű démonokkal kapcsolatos középkori keresztény elképzeléseknek, amelyek oly gyakran felbukkannak a beteges képzeletű, perverz fantáziájú, elfojtott szexuális impulzusaik, pontosabban az ezeken élősködő démonaik által irányított inkvizítorok delíriumos irományaiban. Az ásatások során felszínre került ékírásos akkád szövegekben olvashatunk olyan hím- és nőnemű démonokról, akiket egyebek közt „éjszakai megrontóként” emlegetnek, és úgy jellemeznek, hogy „csábításuknak és ölelésüknek egyetlen férfi vagy nő sem tud ellenállni.”

A nyugati világban általánossá vált, mindenütt ismert és használt „démon” kifejezés az ógörög daimón szóra vezethető vissza. A daimón eredetileg egy közelebbről meg nem határozott, hirtelen felbukkanó és ugyanolyan hirtelen eltűnő félelmetes természetfeletti vagy egyenesen isteni eredetű szellemi erőt jelentett, amely az embert hol jó, hol rossz cselekedetek elkövetésére sarkallja, és gyakran az egész életét meghatározó végzetes döntések meghozatalára kényszeríti. Később egy őrangyalszerű belső vezetőként kezdték értelmezni, aki sugallataival megpróbálja az embert a helyes útra terelni, sőt olyan elképzeléssel is találkozhatunk, hogy mindenkit egy jóindulatú és egy rosszindulatú daimón irányít, és az ember sorsának alakulását az dönti el, hogy melyikük az erősebb. Plótinosz (205-270), az újplatonikus filozófiai iskola megteremtője úgy ír a daimónokról, mint az istenek és az emberek világa közötti „szakadékot” benépesítő entitásokról, akik közvetítik az istenek akaratát, befolyásolják az emberek érzelmeit, gondolatait, és akik közül az alacsonyabb rendűekkel akár kapcsolatba is lehet lépni: „…és közülük azokat, akik közelebb vannak az itteni világhoz, annak mértékében, hogy mennyire fordulnak felénk, megigézhetjük, és a természet erői folytán idevonzhatjuk, és ők meg is hallják, ha valaki hívja őket.” Plótinosz tanítványa, Porphüriosz (233-304) szerint léteznek jószándékú és rosszakaratú daimónok. Ez utóbbiak okozzák a betegségeket, mert képesek behatolni az emberek testébe. Erre gyakran úgy kerül sor, hogy láthatatlanul megbújnak az élelmiszerekben, és táplálkozás közben az ember őket is lenyeli (lásd az apáca és a salátalevelek közt megbújó démonfióka esetét a Demonomicon 139. oldalán). Mindebből az következik, hogy a gyógyítás leghatékonyabb módja az exorcizmus, azaz a dámonűzés. Jamblikhosz az elemi daimónokat – akik a földben, a vízben, a levegőben és a tűzben élnek – megkülönbözteti azoktól, akik az egyes tárgyakban és élőlényekben lakoznak. A szintén neopatonista Proklosz az őselemeket benépesítő daimónok négy csoportját egy ötödikkel egészítette ki, amelybe a föld belsejében, az alvilágban élő daimónokat, vagyis a pokolbeli ördögöket sorolta.

A démonokkal kapcsolatos keresztény elképzelésekre nagy hatást gyakoroltak azok az ókori zsidó tanítások, amelyek bukott angyalokról szólnak. Ha áttekintjük a héber hagyományt, több olyan mítosszal is találkozhatunk, amelyben mennyei lények száműzetnek a földre, illetve taszíttatnak le az égből. Az egyik ilyen történet azokról a Bene Elohim, azaz „Isten fiai” nevű „vigyázókról” szól, akik azért szálltak alá a mennyből, hogy felügyeljék az embereket, de miután nemi kapcsolatot létesítettek „Éva leányaival”, és megtanították őket a csábítás művészetére (amelyre azoknak a jelek szerint már nemigen volt szükségük) és mindenféle boszorkánypraktikára, nem léphettek többé az Úr színe elé. Sokkal nagyobb hatással volt azonban a korai keresztény hittudósokra és egyházi szerzőkre annak a fennhéjázó, gőgös angyalnak a története, akit hol Szamaél, hol Sátán, hol Lucifer néven emlegetnek a róla szóló történetek. Ez a büszke, tűztestű lény nem volt hajlandó megalázkodni az utolsó teremtmény, az agyagból gyúrt ember előtt, ezért az Úr letaszította őt és követőit a mennyből. A démonná, ördöggé degradálódott bukott angyalok, akik a pokolban találtak új otthont maguknak, azóta is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a bukásukat okozó embert elfordítsák az Úrtól, bűnre csábítsák, és az örök kárhozatba taszítsák.

Az egyik legnagyobb hatású középkori keresztény szerző, aki megpróbálta összeegyeztetni a bukott angyalokról szóló tanításokat a részben közel-keleti, részben antik eredetű populáris démonhittel és az őselemekkel társított daimónokkal kapcsolatos neoplatonista elképzelésekkel, Pszellosz Mihály Konsztantinosz (1018-1078) bizánci tudós és államférfi volt. Peri energeiasz daimónon című könyvében a démonok hat csoportját különbözteti meg. Az elsőt a tűztestűek alkotják, akik a légtér legfelső régióiban tanyáznak, és nemigen érintkeznek az emberekkel. A második csoportba a levegő démonai tartoznak, akik viharokat támasztanak, rossz időjárást okoznak, elpusztítják a termést, és járványokat terjesztenek. A harmadik csoport a föld felszínén élő démonoké, akik lényegében azonosak a bukott angyalokkal. Ezek láthatatlanul vagy valamilyen érzékelhető alakot öltve mindig az emberek közelében tartózkodnak, és sugallataikkal, hazugságaikkal, hamis ígéreteikkel megpróbálnak minél több esendő lelket letéríteni a helyes útról, és a bűn mocsarába csábítani. A negyedik csoportot a vizek démonai alkotják. Ezek rendszerint nőalakban válnak láthatóvá áldozataik előtt, akiket magukkal ragadnak a mélybe. Az ötödik csoport a földben élőké. Ezek barlangokban, üregekben tanyáznak, bajt hoznak a bányászokra, és hegyomlásokat, földrengéseket okoznak. A hatodik csoportba a sötétség démonai, a fény ellenségei tartoznak, akik rémálmokkal gyötrik áldozataikat, vagy lidércekként, vámpírokként, éjszakai kísértőkként kiszívják belőlük az életerőt. Ugyanezek a kategóriák és nagyjából ugyanezek a meghatározások köszönnek vissza évszázadokkal később Francesco-Maria Guazzo Compendium maleficarum című, 1608-ban megjelent boszorkányvadász kézikönyvében.

Ugyancsak nagy népszerűségre tett szert az a démonrendszertan, amely Dionüsziosz Areopagitész kilenc rendből álló mennyei hierarchiájának mintájára, mintegy annak ellenképeként, alvilági tükörképeként lett megalkotva. A kilenc mennyei rend és a velük szembenálló démoncsoportok felülről lefelé haladva a következők: a Szeráfokkal (Szeraphim) szemben állnak a „Hamis istenek” (Pseudothei), Beelzebubbal az élükön; a Kerubokkal (Kherubim) szemben állnak a „Hazugság szellemei” (Spiritus mendaciorum), Pythonnal az élükön; a Trónusokkal (Thronoi) szemben állnak a „Romlottság edényei” (Vasa iniquitatis), Beliállal az élükön; az Uralmakkal vagy Uraságokkal (Küriotétesz) szemben állnak a „Bűnbosszulók” (Ultores scelorum), Asmodeussal az élükön; az Erősségekkel (Dünameisz) szemben állnak a „Szemfényvesztők” (Praestigiatores), Sátánnal az élükön; a Hatalmasságokkal (Exousziai) szemben állnak a „Levegő urai” (Aerial potestates), Merizimmel az élükön; a Fejedelemségekkel (Arkhai) szemben állnak a „Fúriák” (Furiae), más néven „A gonoszság magvetői” (Seminatrices malorum), Abaddonnal az élükön; az Arkangyalokkal (Arkhangeloi) szemben állnak a „Rágalmazók” (Criminatores), Astarothal az élükön, végül pedig az Angyalokkal (Angeloi) szemben állnak a „Kísértés rossz szellemei” (Tentatores maligenii), Mammonnal az élükön. A démonok ezen csoportjait Cornelius Agrippa is sorra veszi a titkos bölcseletről írt három kötetes művében, a De occulta philosophiában, amely még ma is igen olvasott könyv, vagyis ez a démonrendszertan bizonyos körökben jelenleg is ismertnek számít.

A korai kereszténység átlagosnak mondható démonhite a középkor folyamán szinte kollektív paranoiává fokozódott. A württembergi Schönthal kolostorának apátja, a kegyes életű Richalmus valamikor a XIII. század derekán egyebek közt a következőket jegyezte le az embereket zaklató démonokról: „Nem igaz, amit egyesek mondanak, hogy egy embert csak egyetlen démon üldöz, mert az embert egyszerre számos démon zaklatja. Ahogy a tengerbe ugró embert teljesen körülveszi a víz, felülről is, alulról is, oldalról is, hasonló módon kavarognak a démonok az ember körül, minden irányból bekerítve őt.” Sőt olykor „olyan sűrűn veszik körül az embert a démonok, mint egy vastag fal, amelyen a legcsekélyebb nyílás sincsen”. Egy másik írásából azt is megtudhatjuk, hogy amikor az ember félig behunyt szemmel szemléli a világot, megpillanthatja az őt és embertársait körülnyüzsgő alsóbbrendű démonok parányi alakjait, amelyek oly sűrűn lebegnek a levegőben, mint a porszemek a sötét szobába betűző napfényben.

Részben ez a beteges, delíriumos démonhit vezetett aztán a történelem egyik legirracionálisabb, leggyilkosabb tömegpszichózisához, az egyház által gerjesztett, százezrek életét követelő kora-újkori boszorkányhisztériához, ezzel párhuzamosan pedig a démonológiai értekezések és a démonidéző varázskönyvek, a grimoire-ok hallatlan népszerűségéhez, az ördöggel kötött szerződések, a „paktumok” morbid „divatjához”, és az exorcizmus, az egyház által szentesített ördögűzés sosem látott felvirágzásához. Ez volt a felülmúlhatatlan (bár helyesebb lenne alulmúlhatatlant mondani) csúcspont, amit törvényszerűen a démonománia hanyatlásának kellett követnie. Ez nem is váratott sokat magára. Először csak a legbátrabbak mertek szót emelni a kollektív őrület ellen, de aztán beköszöntött a felvilágosodás kora, ami nem sok életteret hagyott a démonoknak, hogy aztán a maradékukat is szinte teljesen feleméssze a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése, valamint az ezzel együtt eluralkodó pozitivizmus, racionalizmus és szkepticizmus. Az egyházak és a hívők többsége persze még ragaszkodik az ördöghöz és a démonhithez, sőt itt-ott még ördögűzések is zajlanak, de mindez egyre kínosabbá és nevetségesebbé válik, és lassan már csak a horrorfilmek rajongói és a modern sátánisták tudják igazán értékelni a démonológia elméletét és gyakorlatát.

12373399_1550595211930316_7564589344021497885_n

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem létezhetnek akár a közvetlen környezetünkben is közönséges módon érzékelhetetlen szervetlen lények, öntudattal bíró testetlen entitások, rémséges túlvilági ragadozók, önálló életet élő szubtilis energiavámpírok vagy más, teljesen elképzelhetetlen kreatúrák. Sőt lehet, hogy az egyik most is téged figyel, amint éppen ezt olvasod, és láthatatlan csápjait nyújtogatja feléd, miközben kimondhatatlanul iszonyatos gondolatokat forgat abban a félelmetesen idegen, szervetlen agyában.

“A mágus nélkül a démoni erők soha nem jutnának testet öltéshez, démon nélkül pedig a mágus nélkülözné a mélyebb erőket…

A démon és a mágus kölcsönös feltételezettségéből ered a kettő közötti érintkezés szükségessége, s ez az egyszerű érzelmi jellegű elmélyedéstől a véres testi egyesülésig fokozódhat, az akcióba lépő energiák intenzitása és képalkotó ereje szerint.

A démon és a mágus kölcsönhatásban vannak egymással, vagyis a parakozmikus erők és az empirikus test között – amelyben az erők hatnak – állandó poláris feszültség áll fenn…

A nagy kozmikus összefüggésben elengedhetetlenül szükséges az áldozat, mert a démonok, vagyis az ektropikus energiacentrumok az áldozatból „táplálkoznak”, azaz cak egy reális testtel való érintkezés által nyernek hatalmat a világrend felett. A mágus viszont az áldozat útján magához köti ezeket a hatalmakat, vagyis személye köré centralizálja őket, egybeolvad velük, és aláveti őket akaratának. A démonok testet áhítanak, a mágus démonokat akar, az áldozat kommuniójában tehát mindkét fél kielégülést talál.

 

Mihelyst a démon képpé lett, és testet öltött, minden törekvésünk az legyen, hogy mágikus aktusban egyesüljünk vele, őt a vérünkkel tápláljuk, és mágikus erőit hagyjuk átömleni magunkon. Ez a mágikus „kommunió”, ez az emberfelettivel való egyéválás a középpontja minden mágikus életformának. Ez az az „áldozat”, amely ott áll minden ősi transzcendens kultusz centrumában…

Hogy milyen formában menjen végbe az áldozat, az teljesen az egyén reakciómódjától függ. A fő elv az, hogy mindig azt a módszert kell előnyben részesíteni, amelyik a legerősebb hatást és a legmélyebb eksztázist váltja ki. Hamarosan észreveszi az ember, hogy bizonyos formák között, bizonyos miliőben, bizonyos időpontban tökéletesebben jön létre a kommunió. Ezeket a tapasztalatokat felhasználva mindenkinek magának kell megtalálnia azokat az eszközöket és azokat a metódusokat, amelyek a legintenzívebben hatnak rá, és ezekből kell a maga „áldozati technikáját”, a mega kultikus szabályait felépítenie.”  Dr. Ernst Schertel

____________________________________________________________________________________________

A fent leközölt anyag Yliaster Daleth szellemi tulajdona.

©Kolonics István/Yliaster Daleth

©Az oldalon megjelenő írásokat, kizárólag a társoldalak vehetik át az oldalaikra, a 7nephilim.com-ra irányító link feltüntetése mellett!

Kategóriák:LHP, mágia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s